Csak úgy…..
2007 augusztus 24. | Szerző: Lylia |
Nem szoktam személyes bejegyzéseket írni, de jól esik “papírra vetni” ezeket a sorokat most mégis.
Sok olyan dolgot vesztettem el az elmúlt egy hónapban, melyek egykor fontosak voltak nekem. A cicáinkat, akik családtagnak számítottak nálunk az elmúlt négy évben, a barátnőmet aki tudatosan vagy tudattalanul beteg cicákat adott át nekünk, ezzel megfertőzve és halálos ítéletet mondva a tenyészetünkre, és – remélem átmenetileg, csak a ma estére -, a hitemet, hogy az emberek, ugyanolyan megértők, empatikusak, mint amilyen én vagyok – próbálok lenni- velük szemben.
Minden este úgy alszom el, hogy összegzem a nap eseményeit magamban. Ez egy jó nap volt, dolgoztunk, érdekes emberekkel találkoztam, összebújhattam a kicsikkel, megnéztünk egy jó filmet, vagy éppen megírtam egy fejezetet. Vannak az érdekes napok, amikor olyan események történnek, melyek elgondolkodtatásra késztetnek, átértékelem hatásukra önmagamat, az életemet, a kapcsolataimat. És vannak a rossz napok. Szerencsére ez utóbbiak talán évente egyszer-kétszer adódnak. Hát, egy ilyen rossz nap volt, mikor kiderült, hogy a cicáink betegek.
Csak az tudja megérteni, mit éreztünk, aki vesztett már el olyan állatot, aki együtt élt a családdal szorosan. Itt még azt sem tudhattuk eleinte, hogy mindegyik cicánkat érinti e vagy talán megmarad egy-kettő a remény és a reménytelenség dúlt bennünk, hisz még arra sem volt időnk az események pörgésében, hogy átgondoljuk, hogyan tovább utána….
Igazából erre még utána sem volt módunk, mert az egyik cica megharapott a vizsgálatra menet, és a kezemet meg kellett műteni még aznap éjszaka. Hosszú napokig sem önmagamat, sem a gyerekeket nem tudtam ellátni, ami nagy terhet jelentett, az amúgy is megviselt családunknak. De mindig fel kell a nap 🙂
Most már tudok újra dolgozni, írni és olvasni, játszani a kicsikkel, kirándulni, egyáltalán a családdal lenni teljesértékűen.
Talán az egészet elhallgattam volna, ha ma nem élcelődtek volna ezen, fájón feltépve az el sem varrott szálakat. Talán jó volt ez így, mert át tudtam gondolni közben, hogy mik történtek, mit tennék ma másképpen és mik azok a dolgok, melyekhez akkor is ragaszkodnom kell, ha ezzel másoknak kellemetlen perceket, órákat szerzek.
Mert egy dolog mindennél fontosabb számomra; azok, akik számítanak rám. Hogy ezen belül rangsorolni kell? Ez természetes. A kislányom megvárta, amíg a kicsit megetettem, mert megértette, hogy abban a pillanatban, a testvérének jobban szüksége volt rám, míg az esti beszélgetés várhatott. És a kicsi is vár a mesével, míg a nagynak kifésülöm a haját. És mindketten vártak az elmúlt napokban, amíg Apa velem foglalkozott. Tudom szuper gyerekeim vannak 🙂 Na, de kinek nem?
Köszönöm mindazoknak, akik megértők voltak az elmúlt időszakban velünk, külön köszönet a sok barátnak, aki azonnal felajánlották a segítségüket és azoknak is akik kevésbé voltak megértők, mert most jöttem rá, hogy igenis rangsorolni kell az életünkben mindig a pillanatnyi helyzet tükrében. Hogy jó döntéseket hozunk e, azt csak az élet igazolja majd nekünk.
Áldás!
Lylia
Kommentek